Akkoriban a forradalmárok azt képzelték, hogy valamilyen igazságos szocialista rendszer teremtődik

Az '56-os forradalom hatvanadik évfordulójának apropóján Eörsi Lászlóval, az 1956-os Intézet tudományos munkatársával beszélgettünk arról, hogy mit lehet még kutatni hat évtized után a forradalom történetén, illetve miért nincs egységes, össznemzeti narratíva a történtekről.

Egy történész szempontjából az események főbb sarokpontjait rögtön azok lezajlása után lehetett tudni. Mi az, amiért hatvan év után még mindig érdemes ezzel foglalkozni?

Kérdés, hogy kinél hol kezdődnek a lényeges dolgok. Mert azt is mondhatjuk lényegesnek, amivel húsz mondatban összefoglaljuk a történteket, de azt is, ami egyes részletekre tér ki. Ez utóbbi kategóriába azért már esnek olyan események, amelyek korábban nem voltak fellelhetők. És persze vannak olyan részei a történteknek – elsősorban helytörténeti vonatkozásokra gondolok –, amelyek nem mindenki számára egyformán érdekesek, de sokakat érintenek, akik az adott körzetben laknak. Engem elsősorban az emberi sorsok érdekelnek, milyen mikrotörténeti léptékű, adott esetben drámai történetek játszódtak le, amelyeket akár szépirodalmi művekben, filmekben vagy színdarabokban tovább lehet fejleszteni.

De létezhetnek különböző külpolitikai aspektusok is, amelyekről még legfeljebb sejtésünk lehet. Nem tudjuk, de elképzelhető, hogy a különböző volt szovjet (mostani oroszországi, esetleg ukrajnai) levéltárakban léteznek számunkra ismeretlen, de fontos dokumentumok. Sok forrásra már rábukkantak, de nyilván az ismeretelméleti probléma, hogy amit már kutattak, arról tudunk, ami pedig még nem, arról nem feltétlenül. Ez persze elmondható a magyar helyzetre is, azzal a megszorítással, hogy mostanra szerintem már magyar levéltárban vagy titkosszolgálati anyagban, ismeretlen ’56-os anyag nem nagyon van. De például nagyon fontosak lehetnének a jugoszláv iratok, amelyeket csak bizonyos szintig kutattak, így senki nem tudja megmondani, hogy Belgrádban az összes fontos anyagot felfedezték-e már.

Moszkvában persze elméletileg minden fontos anyag megvolt. Lehetséges például, hogy fontos részleteket megtudunk még Kádárról, mivel itthon az ő utasítására számos iratot megsemmisítettek. Kérdés, hogy a volt szovjet levéltárakban mik vannak meg még az ismerteken kívül. És itt van még egy nagyon fontos, állandó vitatéma, Nagy Imre életének egyes mozzanatairól, amelyekről esetleg még előkerülhetnek orosz források. Hogy Nagy Imre mennyire volt érintett azokban a történetekben, amikor a sztálinista szörnyűségek lejátszódtak.

Móricz Zsigmond körtér - Villányi út sarok. (Forrás: Fortepan)

Tulajdonképpen még a mai polarizált helyzetben is ’56 megítélése mintha nem lenne annyira vitatott. Például Gazda Albert fogalmazott egyszer úgy, hogy ez az utolsó rock’n’roll pillanata a magyar történelemnek, amikor tényleg az ország többsége olyan ügy mellé  állt, ami morálisan vállalható volt. Te hogy látod ezt, mennyire valódi ez az egyetértés?

Valódi egyetértésől nem nagyon beszélhetünk, mert az értékelések nagyon eltérnek egymástól. Október 23. az a nap, amiről azt lehet mondani, hogy a megítélése nagyjából egységes. De általánosságban nagyon különböznek a narratívák. Azt látjuk például, az MSZP-nek nem volt kedvenc témája ’56, nem nagyon szeretett erről beszélni. Nagy Imréről még valamennyire, de az MSZP valójában sohasem tudta feloldani a Kádár és Nagy Imre közt feszülő ellentétet. Egyszerre szeretjük Kádárt, igyekszünk eleget tenni a kádári kisember vágyainak és megpróbálunk átsiklani Kádár elképesztő árulása felett. Ezt elég nehéz megoldani. A liberális oldal meg sajnos a az MSZP-vel való koalíciókötéstől kezdve sodródott és tehetetlennek bizonyult, amikor a jobboldal harsány módon megpróbálta kisajátítani az egész forradalmat. Nem találtak a helyzetre jó megoldást, pedig ez nem volt törvényszerű. Hiszen a liberálisok, vagy ahogy akkor hívták őket, a Demokratikus Ellenzék, aktívan részt vettek az illegális Beszélő szerkesztésében, amelyben minden egyes szám foglalkozott az ’56-os eseményekkel. Akkor is, amikor a jobboldal ezzel a témakörrel legfeljebb „alámerülve” – Antall József kifejezésével élve – foglalkozott.

Így aztán különösen disszonánsnak tűnik, hogy a rendszerváltástól kezdődően a jobboldal sajátjává vált a téma. Ha most megkérdeznéd az utca emberét, hogy ki mit gondol ’56-ról, hogy kihez esnek közel például a Pesti Srácok, kik vívták a forradalmat, melyik politikai oldalhoz kötődnek, akkor biztos, hogy 90% azt  fogja mondani, hogy a mai Fidesznek és a mai Jobbiknak a szellemi elődei alkothatták őket. Pedig nagyon nem így van. Sok minden játszik ebben közre, nem csak az, hogy az SZDSZ voltaképpen átengedte '56-ot a jobboldalnak, hanem az is, hogy a volt résztvevők közt sokan voltak egyszerű melósok, előbb átszenvedték az egész Kádár rendszert, majd nem nagyon találták meg a helyüket a rendszerváltás után sem és az ő kárpótlásukat elsősorban a jobboldalról próbálták támogatni. A korábban pártellenzéki elítéltek, akik később liberalizmussal szimpatizáltak, távolról sem sínylették meg annyira a Kádár-rendszert, mint a nem értelmiségiek. Gondoljunk Göncz Árpádra, vagy Mécs Imrére, akiket kiszabadulásuk után jóval kevésbé érte retorzió.

A horthysta vagy más jobboldali antikommunista álláspont azonban korántsem volt jellemző ’56-ban. Nézzünk meg akármilyen korabeli sajtóterméket, vagy plakátokat, vagy az akkori idők bármilyen más dokumentumát, teljesen egyértelmű, hogy az irány akkor balos volt. Akkoriban a nagyon nagy többség azt képzelte el, hogy valamilyen igazságos szocialista rendszer teremtődik. Ez az akkori forradalmi értelmiség, a reform ellenzékiek erőteljes hatását bizonyítja A konzervativizmus, a liberalizmus igen kevéssé volt jelen. Ezek a reformszocialista törekvések voltak azok, amelyek mind a sajtóban, mind a politikai életben megjelentek, például Nagy Imre beszédében is, amikor az első kormányalakítást vitte. Ez volt az, ami egybeforrasztotta a nemzetet. Ma is fenntartom, hogy volt egy soha nem látott egység akkor. Ezt a szellemiséget vették át az akkori forradalmi tömegek is.

Múzeum körút, háttérben a Múzeum kávéház a Bródy Sándor utca sarkán. (Forrás: Fortepan)

Ez az egység aztán lassacskán, a forradalom leverését követő börtön-időktől kezdve elvész. Így lehet sikeres az a jobboldali propaganda, hogy az a nép-nemzeti szellemiség, amit most a jobboldal képvisel, korábban is hangsúlyosan jelen lett volna. Pedig ez nagyon nem így volt. Nem ebben hittek, akik akkor kimentek az utcára, leszámítva pár horthysta csendőrt vagy katonát, akik csekély számban képviselték a 11 évvel korábban letűnt rendszert. Nem szerették ezt a vonalat a Pesti Srácok sem, mert gyerekfejjel ők is megszenvedték nagyon a Horthy-rendszert. Azt ugyanannyira utálták, mint a Rákosi rendszert. A forradalmárok elfogadták  a munkástanács-gondolatot, amelyben a gyárak, üzemek irányítását a dolgozók által választottak és nem az apparátcsikok végzik. Ez a gondolat nagyon népszerű volt, az más kérdés, hogy ez sehol a világon nem valósult meg. A városiak ebben, a vidékiek pedig az erőszakos téeszesítés előtti állapot visszaállításában voltak érdekeltek. A háború után a koalíciós kormányzás kezdetekor földosztással lett vége az úri világnak. Miért akarták volna ismét a cselédvilágot? Így ’56-nak a horthysta-rendszerrel vagy a szélsőjobbal való rokonítása hatalmas torzítás. Ezt nem a Fidesz kezdte, hanem már az MDF-FKGP-KDNP koalíció 1990-től.

Valamit, amiről ennyi adat áll rendelkezésünkre, hogy lehet ennyire másképp szemlélni? Hiszen ez nem egy távoli, bizonytalan történelmi esemény, adott a kontextus, adottak az adatok, adottak a tények, adottak a visszaemlékezések.

A szóbeli visszaemlékezéseket (beleértve az emigrációs memoárokat) általában bizonytalanabb forrásoknak ítélem, mint a peranyagokat. Az utóbbiakból sokkal jobban lehet rekonstruálni a tényeket. Az emigráns memoárok közül Pongrátz Gergely kötete bizonyul a legolvasottabbnak. A könyv jól visszaadja a forradalom hevületét, ami jellemezte az ifjúságot, de jórészt függetleníti magát a tényektől. Saját személyét fölmagasztalja, másokat pedig súlyosan rágalmaz. Főleg olyanokat, akiket kivégeztek, így nem tudják megvédeni magukat. Aztán nyomában számos szerző már csak gyűlöletkeltéssel hívja fel magára a figyelmet és könyveik nevetséges hazugok.

A forradalmi napok újságjaiból, plakátjaiból kiolvasható, hogy milyen volt a hangulat, és a célkitűzés, amelyek döntő részben – leegyszerűsítve – „balosaknak” minősíthatők.

Antiszemita hangok – különösen Budapesten – nem voltak jellemzőek a forradalmárokra. A felkelők soraiban arányaikat tekintve biztos nem voltak kevesebben zsidó származásúak, mint a teljes népességben. Vezetői beosztásban is többen voltak, méghozzá úgy, hogy ezt tudták is róluk. Természetesen amikor a forradalom átmenetileg győzött, itt-ott előjöttek a „neo-bátrak”, mint mindig, minden korszakban, de az 1956-os forradalomban nemigen érvényesültek a fővárosban, mert ellátták volna a bajukat.

A Hazafias Népfront korabeli felhívása. (Forrás: OSZK plakát-archívum)

Az Oral History projektben első sorban olyan emberek véleményét gyűjtöttétek össze, akiknek a véleményét a Kádár-kurzus igyekezett elmismásolni. De voltak olyan egyszerű emberek, most nem pártfunkcionáriusokra gondolok, akik az elejétől elfogadták, hogy itt végül is ellenforradalom van és eléggé félve élték végig ezt az időszakot. Azzal foglalkoztatok-e, vagy foglalkozik-e valaki, hogy ezek az emberek szembesültek-e valaha, hogy rosszul gondolták, amit gondoltak?

Amit most kérdezel, az szerintem kizárólag a zsidóságra vonatkozik. ’44-’45 nem volt olyan messze és valóban többen féltek közülük, hogy megint elszabadul a pokol. Ezzel nehéz mit kezdeni, hiszen ez nem feltétlenül tudatos jelenség. De, ahogy említettem, Pesten legfeljebb verbális támadás érte őket. Vidéken, Miskolcon és Hajdúnánáson voltak súlyosabb antiszemita tettek, tehát lehet mondani, hogy a félelem nem volt teljesen indokolatlan.

Ezeknek az embereknek a visszaemlékezéseit be lehet dolgozni a kánonba?

Be lehet dolgozni, persze, nem lehet ezt kihagyni. A nem zsidók közül viszont csak azok féltek a forradalomtól, akik érdekeltek voltak abban, hogy a régi kommunista rendszer fennmaradásában. Egy ÁVH-s, származásától függetlenül, ha törvénytelenségeket művelt a Rákosi-rendszerben, nyilvánvalóan félt. De még a Köztársaság-téri tragikus lincselésnél sem tudok olyant, hogy bárkit azért öltek meg, mert zsidó.

Budapesten két ismertebb zsidó származású felkelőparancsnok volt, Angyal István, meg Nickelsburg László. Az utóbbit „Zsidó Laci”-nak becézték, az egyik legkeményebb parancsnok volt. Így is elfogadták a parancsát, ami mutatja, hogy a forradalomra igen kevéssé volt jellemző az antiszemitizmus.

(A borítóképek a Fortepan archívumából származnak, innen és innen.)

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;