Szülők nélkül

"A leghátborzongatóbb dolog a csend", állította Seth Pollak, a University of Wisconsin klinikai pszichológusa a romániai árvaházakról. Egy normális általános iskolában folyamatosan "beszédet, kiabálást és sírást hallhatsz, igazi zűrzavar van". Ezzel szemben "egy olyan helyen, ahol a gyerekekre nem figyelnek, egyfajta halálos csend uralkodik. A gyerekek megtanulják, hogy fölösleges sírni, mutogatni, vagy szemkontaktust létesíteni, hiszen úgysem reagál rá senki".

A romániai árvaházak hírhedt intézmények voltak a szocializmus idején és a kilencvenes években. Ceaușescu víziója szerint a román nép nagyságához elengedhetetlen volt a népszaporulat meggyorsítása, így az abortuszhoz jutás szigorításával és az adórendszer változtatásával már a hatvanas évek végére elérték, hogy a lakosság egy része jóval több gyereket vállaljon, mint ahánynak a felneveléséről gondoskodni tudtak.

Az ilyen gyerekek aztán tucatjával kerültek árvaházakba, ahol rendkívül kevés figyelemben volt részük. Az intézmények ingerszegények, a személyzet túlterhelt és képzetlen volt, így a kisgyerekek gyakran legfeljebb a falat nézték szórakozásként és sokáig egyáltalán nem volt kapcsolatuk olyan felnőttel, akihez személyesen kötődhettek volna. Az így felnövő gyerekek ijesztő tüneteket produkáltak: magukat pofozták, monoton és kívülről nézve értelmetlennek tűnő mozdulatokat ismételtek sokáig. A nyolcvanas években  majdnem 170 000 gyerek élt ilyen intézményekben Romániában, gyakran egészen horrorisztikus és a szó szoros értelmében embertelen körülmények között.

Jó referencia, a kommunizmusbeli állapotok megértéséhez az amerikai ABC TV-csatorna "20/20" dokumentumsorozatának legendás 1990-es adása a témáról, bár megtekintése csak az igazán erős idegzetűeknek ajánlott:

A gyermekotthonok, a mostoha körülmények és a totális hozzánemértés miatt, tulajdonképpen tökéletes emberkísérleti helyszínekké váltak, ahol dokumentálni lehetett, micsoda rombolást tud előidézni a család teljes hiánya egy fiatal, fejlődő elmében. Csak épp a dokumentálásra a kommunizmusban kikupálódott, az árvaházak rendszerét voltaképpen támogató romániai pszichiáter-társadalom alkalmatlannak bizonyult, így mindez a Charles Nelson vezette amerikai csoportra maradt.

Nelson, aki a Harvard Orvosi Egyetem gyerekgyógyász-neurológus professzora, neurológus kollegája Nathan Fox és a pszichiáter Charles Zeanah közösen láttak neki, ezeket az intézményeket felhasználva, hogy megvizsgálják, milyen hatással van a szülői gondoskodás elmaradása a gyerekek neurológiai fejlődésére. Összefogva román hivatalos szervekkel 1999-ben elindították a Bukaresti Korai Beavatkozás Projektet (Bucharest Early Intervention Project ­­ - ­BEIP). A projekt célja kontrollált vizsgálatok lefolytatása volt, ahol véletlenszerűen kiválasztott gyerekeket helyeztek el képzett nevelőszülőkhöz, másokat pedig az intézményekben hagytak, kontrollcsoportként pedig árvaházban soha nem járt gyerekeket választottak.

Mint az Virginia Hughes témába vágó esszéjéből kiderül, Nelson tulajdonképpen szinte véletlenül került kapcsolatba a román árváhazákkal. A Fehér Házban 1997-ben megrendezett, az akkori First Lady, Hillary Clinton bábáskodása mellett zajló, a gyerekek korai fejlődésével foglalkozó konferenciát követően a MacArthur Alapítvány létrehozta a Korai Élmények és az Agy Fejlődése Kutatói Hálózatot (Research Network on Early Experience and Brain Development), amelynek Nelson lett a vezető kutatója.

A Hálózat első kutatásai állatokra vonatkoztak (elsősorban egerekre és majmokra) és végül a fordulópont 1998-ban, egy januári napon következett be, amikor Nelson meghívására az egyik szemináriumukon Dana Johnson neonatológus mutatta be adatait. Johnson nemzetközi örökbefogadó szervezetekkel működött együtt és korábban számos, sanyarú sorsú árva gyerekkel dolgozott már együtt, de a romániai árvák állapotta még így is nagyon felzaklatta. A MacArthur csoportnak bemutatott filmjei is egy romániai árvaházban készültek és az itt látott képek alapján döbbent mindenki rá a szobában, hogy mekkora hasonlóság van a gyerekek, illetve a rézusz majmokon végzett "drótanya" és "szőranya" kísérleteiről ismert Harry Harlow eredményei között. A romániai árva gyerekek pont ugyanazokat a viselkedésmintákat mutatták, amelyeket évtizedekkel korábban Harlow maga is megfigyelt az anya nélkül, teljes izolációban nevelt majmocskák esetében.

Ezt követően kereste meg Nelson a román gyermekvédelmi hatóságokat és nem várt szövetségesre lelt a hatóság akkori vezetője, Cristian Tăbăcaru személyében. Tăbăcaru maga is szerette volna bezárni az árvaházakat, de ehhez akkor Romániában sem a politikai, sem a szakmai akarat nem volt meg. Abban reménykedett, ha egyértelműen be lehet bizonyítani az intézmények káros hatását, ez megváltozik, így aztán számára is ideális partnernek bizonyultak Nelsonék.

Szigorúan szakmai szempontból nézve a romániai árvaházak ideális helyzetet biztosítottak egy jól megtervezett, ún. randomizált kísérlethez. Az intézményekben levő gyerekek közül véletlenszerűen választották ki, hogy kik kerüljenek a képzett nevelőszülőkhöz, ami lehetővé tette, hogy az eredmények alapján ne csak azt tudják eldönteni, hogy jobb-e a nevelőszülői gondozás, mint az intézményes, hanem azt is, hogy milyen életkorban mekkora hatással lehet ez a gyerekekre.

Az intézményekben hagyott gyerekek drámai lemaradásban voltak a nem intézetekben élőkhöz képest. Az előbbiek 74 pontot értek el az IQ teszt gyerekek kognitív fejlődését mérő változatán, míg az utóbbiak átlagos eredménye 103 volt (80 alatt sok IQ-skála alacsony intelligenciájúnak könyveli el a vizsgált alanyt). A jobb körülmények közé kerültek között érdekes volt megfigyelni a kísérlet 42. hónapján tartott mérésen, hogy minél előbb kerültek ki az intézetből, annál jobb eredményeket értek el. Akik két éves koruk előtt kikerültek, 90 pont környékén teljesítettek, míg azoknál, akik két és két és fél éves koruk között jöttek, az átlag épphogy 80 pont felett volt. Akik tovább, legfeljebb nyolc éves korukig ott maradtak, azoknál arányosan csökkent a pontszám.

Nyolc éves korra az intézeti és a kísérleti csoport közötti különbség megszűnt, mindkét csoport 80 pont körüli értékeket mutatott, a kutatók szerint talán azért, mert a korai kritikus interakciók hatása itt látszott meg leginkább. Közben a kategóriák egyre inkább értelmüket vesztették, az eredetileg intézetben maradókként sorolt 68 gyerek közül csak 14 maradt ott, a többiek rokonokhoz, vagy örökbefogadó szülőkhöz került, a vizsgálat viszont továbbra is intézetben maradtként kezelte őket. Az eredményekhez valószínűleg hozzájárulhatott az iskola megkezdése is, ahol az intézetben maradók hátránya csökkenhetett.

A jó hír, hogy a gyerek kognitív képessége képes felzárkózásra, ha a gyerek elhagyja az intézményi környezetet, és minél hamarabb történik meg ez, annál jobbak az esélyei. Nelson csoportja úgy találta, hogy akik két éves koruk előtt hagyják el az intézményt, azok hozzák be leginkább hátrányaikat, egy másik, brit családoknak örökbe adott gyerekeket vizsgáló tanulmány a hat hónapos kort jelölte meg kritikusnak.  Mindkét tanulmány szerint a gyenge koncentrációs készség és a hiperaktivitás minden gyerekre nagyobb eséllyel jellemző, akit intézményben neveltek bármennyi ideig.

A BEIP neurológiai vizsgálatai azt is megmutatták, hogy minél több időt töltött egy gyerek intézményes körülmények között, annál valószínűbb, hogy bizonyos neurológiai változások figyelhetők meg nála. Ha egy gyerek agya nem kap elég ingert egy törődő gondviselőtől, akkor az agy nem fejlődik megfelelően és gyakran élettani rendellenességek jelennek meg meg az agy struktúrájában.

Az agyi aktivitást feltérképező rendszeres EEG vizsgálatok megmutatták, hogy egyértelmű eltérés van az intézményes nevelésben részesülők és a családban nevelkedők EEG mintázatai között, amelyek az előbbiek agyának fejletlenségére utaltak. Azt is megfigyelték meg, hogy a két éves koruk előtt nevelőszülőkhöz kerülő gyerekek esetében 8 éves korra az agyi aktivitás szinte megkülönbözhetetlen lesz a családban nevelkedőkétől. A csoport tagjai, az agy szerkezetének feltérképezésére MRI vizsgálatokat is végeztek a nyolc és tizenegy év közötti gyerekeken és az is szembetűnt, hogy a két éves koruknál tovább intézetben maradtak kevesebb agyi szövettel, különösen szürkeállománnyal rendelkeztek (az időben nevelőszülőkhöz kerülteknél itt is alig volt eltérés).

).

Mint sok más tanulmány, a BEIP munkája is azt mutatja, hogy az agy fejlődésében kritikus az első két év, különösen az értelem, a gondolkodás fejlődésében. Az egészséges szülő-gyerek  kapcsolat kritikus periódusa Nelson szerint kb. 20-22 hónapos korig tart (a nyelv esetében, valamivel rövidebb ideig, 16 hónapos korig). Ezek persze nem éles határvonalak (sokan nagyon is vitatják, hogy pontosan a jelzett időpontokra esnek és akár évekkel későbbre teszik őket), az agy fejlődése igen plasztikus, sok utat találhat magának az esetleges lemaradás bepótlására, de a magára hagyott gyerek esetében ez sokkal nehezebb.

A BEIP kísérlete volt az első, amely nagy mintán, kontrollált körülmények között hosszú távon vizsgálta az nevelőotthonok mostoha körülményeinek neurológiai hatásait. A kísérlet lassan 12 éve folyik, a csapat évente állítja össze jelentését a megfigyeléseiről. Nelsonnak mostanra meggyőződésévé vált, hogy egy gyerek agyának többet árthat az intézményesített elhanyagolás, mint egy bántalmazó szülő. A kisgyerekek elhanyagolása a leggyakoribb probléma, amivel a gyerekek védőinek szembe kell néznie világszerte, sokkal gyakoribb, mint a fizikai, vagy a szexuális bántalmazás. Az elhanyagolásnak még a bántalmazásoknál is nagyobb a látenciája, azoknál is nehezebben mérhető fel, hogy hány gyereket érinthet a világon.

És bár a BEIP a maga módján a korai kognitív fejlődés legrigorózusabb vizsgálata, eredményei koránt sem nevezhetők forradalminak. Hiszen az érzelmi depriváció kisgyerekeken mutatkozó hatásait nem csak Harlow majmos munkáiból lehetett (volna) extrapolálni, de már az 1950-es években is ismertek voltak, például John Bowlby vagy a magyar származású Spitz René munkásságának köszönhetően. Bowlby és Spitz nevelőotthonokban nevelkedő gyerekeket megfigyelve jött rá arra, hogy mennyire is fontos az első hónapok során, a szülők és gyerekek közt kialakuló bensőséges, ún. elsődleges kötődés a későbbi kognitív fejlődés szempontjából.

Mindezek fényében nem meglepő, hogy már a BEIP induláskor Nelsonék is sokat gondolkoztak azon, hogy egyáltalán etikus-e ilyen vizsgálatokat folytatni (és nem azt erőltetni eleve, hogy a kisgyerekeknek azonnal nevelőszülőt találjanak), illetve az eredményeket később leközlő Science is számos etikussal konzultált a kézirat elfogadása előtt. Végül minden esetben az az érv győzött, hogy a romániai szakemberek a korábbi eredmények ellenére, továbbra is meg voltak győződve az árvaházak pozitív szerepéről, azzal érvelve, hogy igazából azért vannak ott szellemileg (és fizikailag) visszamardott gyerekek, mert eleve ilyeneket helyeztek el az árvaházban a szülők. Mivel Nelsonék munkája egyértelműen bizonyította, hogy ez az érvelés felcseréli az okot és az okozatot, nagyban hozzájárult a romániai gyermekgondozás reformjához, az árvaházak felszámolásához és a nevelőszülők előnyben-részesítéséhez. Mostanra teljesen betiltották a két évnél fiatalabb gyerekek elhelyezését intézetekben és az intézetben nevelt gyerekek száma húszezer alá esett, azok többsége is súlyos fogyatékossággal küzdő gyerek közösségi otthonokban.

Nelson szerint eredményeiknek, a román intézetrendszer reformján túl, általánosabb hatásai is vannak: például az ENSZ Gyermekalapja is használja kormányzatok meggyőzésére árvaházak bezárásáról. Ezzel azonban még biztos sok munka lesz, hiszen világszerte körülbelül 8 millió gyereket nevelnek ilyen intézményekben.

(A posztot a Science cikke alapján Szórád Sándor és Varga Máté készítette. Köszönjük Vajda Zsuzsannának a szöveg szerkesztéséhez nyújtott tanácsait. Az illusztrációnak használt kép a Wikimedia Commons-ról származik.)