„Mióta ők csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük”

Az év utolsó Impaktájában arról beszélgetünk Tóth Gergely japonológussal, hogy miképp alakult a magyar–japán viszony a 19. század végétől, amikor a Monarchia hivatalos expedíciója először létesített diplomáciai kapcsolatot a korábban évszázadokra bezárkózó szigetországgal.

Tóth Gergely:

(A beszélgetés tartalmát alább olvashatjátok, a részletekért pedig hallgassátok a podcastet.)

Japán 1641-től 1853-ig elzárkózott a Nyugat elől a keresztény hittérítők és a nyomukban megjelenő gazdasági és politikai befolyás miatt: a keresztény hittérítőket meggyilkolták, az országban levő keresztényeket üldözni kezdték, és szinte minden kereskedelmi kapcsolatot beszüntettek Európával, csak a hollandoknak és a kínaiaknak engedték meg a korlátozott kereskedelmet a Nagaszaki melletti Desima szigetén. 1842-ben a japánok tudomást szereztek a kínai ópiumháború következményeiről, mely hírek igen aggasztóak voltak, különösen, mert a japánok akkoriban úgy tekintettek Kínára, mint a legerősebb ázsiai hatalomra. Nőttön-nőtt a nyugati fenyegetés: korszerű fegyverekkel rendelkező angol, amerikai és francia hajók jelentek meg Japán partjainál, kereskedelmi kapcsolatok felvételét és különböző koncessziókat követelve. Durva és olykor óvatosabb politikai stratégiával a japánok még egy ideig vissza tudták tartani a nyugatiakat, de ez már nem sokáig működött. Amikor Perry amerikai kapitány és hajói olyan tűzerővel vonultak fel a japán partoknál, ami ellen már nem lehetett védekezni semmilyen politikával, Japán kénytelen volt megnyitni kapuit a nyugati követelések előtt.

Kikényszerített szerződés az ágyúk árnyékában

Perry amerikai tengernagy fekete hajói 1853 júliusában jelentek meg először a japán vizeken. Rá egy évre, 1854-ben Perry visszatért, és fegyveres erővel kényszerítette Japánt egy barátsági szerződés aláírására márciusban (Kanagavai Szerződés). Ez a szerződés volt az első formális egyezmény, amit Japán egy nyugati birodalommal kötött és ez készítette elő a későbbi kereskedelmi és diplomáciai kapcsolatokat 1858-tól.

1858. július 29-e egy új időszak kezdete a Japán történelemben. Ekkor írták alá a japán-amerikai kereskedelmi szerződést az amerikai hadihajók ágyúinak felügyelete alatt. Az amerikai-japán szerződést a XIX. század közepétől sorra követték a Hollandiával (1858), Oroszországgal (1858), Angliával (1858), Franciaországgal (1858), Portugáliával (1860), Poroszországgal (1861), Svájccal (1864), Belgiummal (1866), Olaszországgal (1866) és Dániával (1867) kötött barátsági és kereskedelmi szerződések, az új Meidzsi-kormány pedig 1868-tól hasonló paktumokat kötött Svédország-Norvégiával (1868), Spanyolországgal (1868), valamint az Osztrák-Magyar Monarchiával (1869).

Perry kapitány fogadtatása. (forrás: Wikimedia)

Az 1858-ban aláírt egyenlőtlen kereskedelmi szerződésekkel a forgalomban levő pénzek szabadon kivihetővé váltak Japánból. Az 1850-es évek végétől a megnyitott kikötőkbe érkező nyugati kereskedők hatalmas átváltási különbözetre lettek figyelmesek a nemzetközi és a japán réz, ezüst és arany között. A nemzetközi átváltási arány az ezüst és az arany között kb. 16:1, míg Japánban 3:1 arányú volt. Felismerve az ebből eredő hatalmas hasznot, rengeteg külföldi a saját ezüstpénzén japán ezüstpénzt vásárolt, azt eladta aranypénzért és az arany így szabadon áramlott ki az országból.

A nyugati hatalmakkal kötött egyenlőtlen szerződéseknek alapvetően négy jellegzetessége volt. Először is a szerződéskötés retorikája és a két fél közti egyenlőtlen erőviszonyok valósága közti ellentmondás. (Japánnak nyilvánvaló kényszer hatására kellett megnyitnia kapuit a nyugatiak előtt, a szerződés feltételei is totálisan egyenlőtlenek voltak, a diplomáciai retorika mégis úgy tett, mintha egyenlő felekről lenne szó.) A második jellegzetesség a benyomuló nyugatiak közötti feszültség volt. A szerződésben szereplő legnagyobb kedvezmény elve miatt nem alakulhatott ki verseny a szerződő nyugati országok között Japánban, hiszen minden állam megkapta az összes jogot és kedvezményeket. A harmadik jellegzetesség az volt, hogy a szerződések Japán belső biztonságát, társadalmi felépítését veszélyeztették a kezdeti időkben, ezzel mintegy megpecsételve a Tokugava sógunátus sorsát. Japánnal kötött szerződéseikben a nyugati nagyhatalmak kikötötték maguknak a területenkívüliség vagy konzuli bíráskodás jogát, vagyis, hogy Japánban tartózkodó állapolgáraik peres ügyeiben nem ítélkezhet japán hatóság. Az egyenlőtlen szerződések negyedik jellegzetessége az volt, hogy nem adtak szabad kezet Japánnak saját vámtarifái kiszabásához.

Japán Hollandiával, Angliával, Franciaországgal, Oroszországgal és az Egyesült Államokkal kötött 1858-as szerződései. (forrás: Wikipedia)

A Monarchia missziócirkálóinak ázsiai vizekre indított expedíciói elsősorban a nagyhatalmi jelenlét kimutatására, tudományos célokra és kereskedelmi kapcsolatok létesítésére korlátozódtak. Missziós feladat alatt a tengerentúlon tartózkodó magyar és osztrák kereskedelmi és diplomáciai kiküldetésben dolgozó állampolgárok védelmét, a közös követségek és konzulátusok oltalmazását, nemzetközi szerződések betartatását, azok kedvező megkötésében való közreműködést, egyben a Monarchia tekintélyét emelendő, Ausztria-Magyarország hadi lobogójának idegen országokkal való megismertetését értették. A vélt vagy valós nagyhatalmi jelenlét demonstrálása és a kereskedelmi célok mellett a Monarchia haditengerészeti felfedezőútjainak tudományos feladata is volt: elsősorban geográfiai, természettudományi kutatásokat végeztek az utak során.

Az öreg Habsburg-birodalom elindult Keletre

Osztrák vezető kormánykörök már az 1860-as évek elejétől kereskedelmi kapcsolatok kiépítését szorgalmazták Ázsiában, elsősorban Kínában, Japánban és Sziámban (ma: Thaiföld). Komoly expedíciót azonban nem tudtak indítani, illetve többször is el kellett halasztani az indulást gazdasági és politikai okokból, többek között az 1866. évi porosz-osztrák háború és az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés miatt. A kiegyezést követően ismét előtérbe került a terv, amelyben döntő szerepe volt annak, hogy befejezéséhez közeledett a Szuezi-csatorna építése. Az osztrák kereskedő- és iparoskörök ösztönzésére megszületett Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai Expedíció 1868 őszén indult útnak. A nagyszabású vállalkozás költségeibe (kb. 533 ezer Ft.) a magyar kormány harminc százalékkal, 159.900 forinttal szállt be – a közös hadügyekhez való pénzügyi hozzájárulásunk mértékének megfelelően.

Az expedícióról a hazai kereskedők és iparosok egyértelmű álláspontot képviseltek: szinte mindnyájan ellene voltak. Véleményük szerint alapos felmérésnek kellett volna megelőznie az expedíciót és ennek elkészülte és elemzése után szabadott volna csak útjukra indítani a hajókat. Az indulás előtti egyeztetéseken magyar tudósok szorgalmazták, hogy magyar természettudós és preparátor is utazzon az expedícióval, így esett a választás Xántus Jánosra, a budapesti állatkert akkori igazgatójára. A félreértések elkerülése végett Xántus János Eötvös József megbízására, külön szerződéssel és költségkerettel vett részt a vállalkozásban, küldetése lényegében a magyar közgyűjtemények (Magyar Nemzeti Múzeum, Magyar Tudományos Akadémia, Magyar Királyi Tudományegyetem) természetrajzi, „népismei”, könyvészeti kollekciójának gyarapítására és megalapozására korlátozódott. A szerződés teljes szabadságot nyújtott Xántusnak, lévén tartalmazott egy kitételt, mely szerint ha úgy tartja kedve, bármikor elhagyhatja az expedíciót és ott folytathatja gyűjtését, ahol akarja.

A japán uralkodónak ajándékba vitt Bösendorfer zongora mása.

Nem fértek meg egy hajón osztrákok és magyarok

A közös expedíció nem volt éppen zökkenőmentes: a példásan induló együttműködés hamar megromlott az osztrákok és a magyarok között az egyre inkább előtérbe kerülő nemzeti ellentétek miatt, olyannyira, hogy utólag vizsgálat is indult az ügyben. Ebben minden bizonnyal szerepet játszott, hogy a kiegyezés sem magyar, sem osztrák oldalon nem bírt konszenzusos támogatással. Xántus az expedíció gazdasági vezetőjével, Karl Scherzer osztrák udvari tanácsossal került összetűzésbe a gyűjtött anyagok ügyében. Scherzer nem tartotta tiszteletben Xántus szerződését, s a nagy gonddal megszerzett különgyűjtemény javát a bécsi múzeumoknak akarta felajánlani, ezért Xántus – a már említett szerződéssel a kezében – 1869 októberében különvált az expedíciótól.

Xántus amúgy sem igazán találta meg a közös nevezőt az osztrákokkal, ahogy erről egy sértett hangvételű levélpiszkozat tanúskodik:

Nagyméltóságú Minister úr, Alulírottak mindnyájan az Osztrák M. Kelet-ázsiai missió tagjai, midőn ez iratot neveik aláírásával ellátják, igen jól tudják és mélyen érzik, hogy hivatalos kiküldetésük körét átlépik. Azonban daczára ezen meggyőződésen alapuló tényállásnak, alulírottak úgy hiszik, hogy elsősorban mindnyájan magyarok, s mint ilyeneknek természetes és velök született elidegeníthetetlen kötelességeik vannak, mellyeket mint hazafiak, éppen úgy, mint a törvény, király és kormány loyalis tisztelői, minden körülmények közt teljesíteni tartoznak, különösen a jelen esetben, mikor a törvény, a király, s a kormány tekintélye lábbal tapostatik, s a haza guny és gyűlölet tárgya azok előtt, kik zsoldjaikat a szegény haza filléreiből is kapják. Engedje nagyméltóságod, hogy iratunk ezen indoklása után röviden bejelentsük, miként a két expeditionális hajón a tisztek egyáltalán a birodalom két fele közti kiegyezésnek határozott ellenségei, melly kiegyezés egyébiránt, és a birodalom czímének megváltoztatása a két hajó tisztjeinek soha hivatalosan tudtára nem is adatott. A tisztikar nem csak egészben ignorálja az új álláspontot, de megtörtént, hogy nyilvános ebéd alkalmával az Admirál előtt egyik főtiszt kijelentette, miként a hajóhad kész fegyverrel is küzdeni a kiegyezés ellen. Mondják, hogy az Admiral ebéd után őtet rendreutasította négyszemközt, de a botrány megtörtént s megtörténik kisebb-nagyobb mértékben naponta, s nyilvánosan, mint magántársaságban soha nem beszélnek másként, mint Oesterreich, Oesterreichische marine, Oesterreichische Expedition … - s mi valamennyien csak tűretünk a hajón, s úgy tekintetünk, mint az osztrákbirodalom Magyarország tartományának páriáji, rendesen minden lealázó gúnynevekkel illetve.”

Félő volt, hogy zendülés tör ki a hajón a személyes és politikai ellentétek miatt, ezért a záró szakaszban, Dél-Amerikába menet, Petz tengernagy döntése értelmében már csak egyetlen magyar, Cserei folytathatta az utat a Donau fedélzetén.

Szintén Xántushoz fűződik egy érdekes anekdota, amelyben azt írja le, hogy a japán uralkodónőnek ajándékba szánt Bösendorfer zongora miként lett majdnem egy diplomáciai botrány kiindulópontja is:

Az 1900-as évektől Japán számára a Balkán-félsziget és Oroszország aktuális helyzetének megfigyeléséhez tökéletes terepet nyújtott a Monarchia. Az orosz-japán háború idején például a japánok tulajdonrészt vásároltak egy helyi újságban (a bécsi Correspondance politique című lapban) és jelentős médiapropagandát próbált kifejteni az ún. „sárga veszedelem” elméletének elterjedése ellen.

Rendjelvadászok, szívélyes vendéglátók

Érdekes eredményekkel szolgál a magyaroknak adományozott japán állami kitüntetések vizsgálata, hiszen az 1868 és 1912 közötti időszakban nem kevesen, mintegy ötvenen részesültek ebben a megtiszteltetésben. Ezekből kiderül, hogy melyek voltak azok a területek, amelyek hivatalos, diplomáciai szintű elismerésre érdemes fontossággal bírtak a japánok számára. A közel ötven kitüntetésből a legtöbbet valamilyen protokolláris esemény kapcsán osztották ki diplomatáknak, politikusoknak, intézményvezetőknek a japán küldöttségek magyarországi, bécsi látogatásának idején, a Monarchiából érkező diplomáciai küldöttségek fogadásakor, Ferenc Ferdinánd Japánba látogatásakor, stb… A Vasárnapi Újság 1891-ben némi gúnnyal meg is állapította, hogy „az európai rendjelvadászok tőzsdéjén a császári japán Felkelő Nap-rend és a Chrysantemum-rend morális érték dolgában megelőzi a török Medzsidjét, a szerb Takovát és a perzsa Nap- és Oroszlán-rendet”.

Sok magyar kapott kitüntetést az európai tanulmányutakon résztvevő japán utazók szakmai támogatásáért és magyarországi meleg fogadásáért. Mind közül a legérdekesebbek a szakmai kitüntetések a lótenyésztés, az erdőgazdálkodás és a selyemhernyótenyésztés területén. Tizennégy kitüntetést adtak különböző rangú magyar tisztségviselőknek a lóvásárlások kapcsán, hármat agrárpolitikusok kaptak a magyar erdőgazdálkodást felmérő japánok fogadásáért valamint a felmérésekben való közreműködésükért.

A művészeti és az általános érdeklődés a XIX. század végi, rendkívül népszerű világkiállításoknak köszönhetően egyre inkább Japánra összpontosult. Akkoriban még úgy tekintettek a világkiállításon részt vevő civilizálatlan országokra (így kezdetben Japánra is), hogy azok nem mások, mint a fejlett gazdaságok nyersanyag-szükségletének és kézműves termékekre irányuló, egyre növekvő igényeinek kielégítői. A Meidzsi-rendszerváltás utáni Japán számára elengedhetetlenül fontos volt a bécsi kiállítás, hiszen ekkor debütált egy rangos európai eseményen, mint új, modernizálódó állam.

Civilizálatlan ország a világkiállításon

Japán már 1871-ben (Meidzsi 4. éve) elhatározta, hogy részt vesz a bécsi világkiállításon, 1872-től pedig fokozatosan megkezdte a felkészülést. Kormányküldöttek járták be Japán minden részét, hogy összegyűjtsék a kiállítandó tárgyakat, anyagokat, illetve felvegyék a kapcsolatot kézművesekkel. A japán Világkiállítási Kormányhivatal akkori elnöke, Szano Cunetami (1823-1902) négy főbb pontban foglalta össze a bécsi világkiállítás kapcsán elvárt eredményeket és teendőket. Az első pontban legfontosabb teendőként az ország terményeinek, termékeinek valamint minőségi művészeti tárgyainak a bécsi világkiállításon való méltó bemutatása szerepelt, kihangsúlyozandó azt, hogy Japán képes a minőségi termelésre.

A második pontban a többi ország kiállítási tárgyainak, azok készítési technikáinak, a nyugati gépeknek az otthoni ipar fejlesztésének érdekében történő alapos tanulmányozását fogalmazta meg Szano. A harmadik pont arról szólt, hogy a japánok tudását és ismereteit bővítendő, a bécsi világkiállítás tapasztalatainak felhasználásával a későbbiek folyamán elengedhetetlen, hogy Japánon belül is kiállítást rendezzenek a tudományok és a művészetek fellendítése érdekében. A negyedik pontban Szano javasolta, hogy növeljék a nyugaton népszerűségnek örvendő minőségi japán gyártású termékek exportját. Hogy ez a javaslat mennyire volt sikeres, azt az alábbi, a japán gyártású kerámiák és porcelánok exportját bemutató rövid táblázat segítségével tekinthetjük át.

Év Export értéke (jen)
Meidzsi 5. (1872.) 45,531
Meidzsi 15. (1882.) 578,641
Meidzsi 25. (1892.) 1,480,411
Meidzsi 35. (1902.) 2,461,544
Meidzsi 45. (1912.) 5,533,251

Az 1905-ös orosz-japán háborút és a japán hadi sikereket követően kialakuló Japán-szimpátiát nem sokkal később a turanizmus széleskörű, szervezett keretek közti elterjedése (1910 és 1913-tól) is tovább növelte. (Szerk.: korábbi beszélgetésünket Ablonczy Balázs történésszel a turanizmusól itt hallgathatjátok meg.)

Japánt folyamatosan Kínával állították szembe, ráadásul Magyarországon is élt egy romantikus, tündérországkép a szigetről, amely kép formálásában nagy szerepe volt azoknak az európai és magyar utazóknak, (kereskedőknek, diplomatáknak és katonáknak) akik az 1850-es évek végétől eljutottak Japánba, és akik előtt Japán általában kedvezőbb színben tűnt fel, mint a korabeli Kína. Erről, az Európán végigsöprő japán-hatásról írt Ady is 1904. augusztus 3-án a Budapesti Napló hasábjain, „Mit mond egy kicsi japáncímű publicisztikájában.

A turanizmus térnyerésével fokozatosan megjelentek a (feltételezett) hun-magyar rokonságból a magyar-japán rokonságot levezető „elméletek”, amelyeket már akkor is sokan szketpicizmussal fogadtak. Szintén Ady volt aki ezt a legprecízebben megfogalmazta „Magyarul is tudnak című 1905-ös publicisztikájában:

"Mióta ők csinálják a történelmet, a kis japániak, nagy a gusztusunk rokonságba lépni velük. Banzájozva vélik köztünk sokan, hogy mi is olyan kiváló nép vagyunk. Majd csak egyszer mi is megszólalunk. Holott pedig ez a vélemény a magyar nacionalizmusnak egy bogara csak. Persze, persze. Mi csak azt csodáljuk, hogy ők verik a muszkát. Ez imponál ugyan ma az egész dicső kultúrvilágnak. [...]

Bárcsak igazuk volna a magyar nacionalistáknak. Bárcsak rokonságban volnánk velük. De nem vagyunk. Ők még magyarul is tudnak. Mindent tudnak. Az egész világgal tudnak számolni. Mi ellenben keveset tudtunk, s azt se jól.

Van egy, néhány hét óta tartogatott, furcsa, bizarr, de nem is olyan lehetetlen ötletünk. Magyar nagy és pénzes uraink alapítsanak magyar ifjak számára vagy tizenöt stipendiumot. E stipendisták egy-egy évet töltsenek künn, Japánban. Hátha igaz a hunn-rokonság. Hátha ott, szélső Keleten a rokonainktól könnyebben megtanulhatnók mindazt, amit itt Nyugaton kellett volna, s nem tudtunk...”

A magyar turanisták lelkesedése csak visszafogott viszonzásra lelt japán oldalon. Az eddigi ismeretek szerint összesen 14 darab a Meidzsi-korban megjelent, Magyarországot, magyarokat bemutató és a magyarok ázsiai származását valamilyen kontextusban említő szöveg ismert. Ezekből kettő említi a hun-magyar mítoszt – „Magyarország a hunok egy része, vagyis a magyarok által alapított ország” (1904 és 1905) –, egy az Árpád-házról ír a következőképpen: „a hun király, Attila vérének örökösei” (1905), egy a magyarokat „sárga faj”-ként írja le (1903), egy a hun-magyar és a japán-magyar rokonságot említi: „a magyarok a Kína északi részén élt hunokkal keveredtek, ezért bizonyos értelemben testvéreink” (1910), és végül egy pedig a mongol rokonsággal foglalkozik: „Magyarországon a magyarok vannak többségben, akik a mongolokkal rokonok” (1907).

Tény, hogy az ázsiai eredettel, azon belül is a hun-magyar, illetve japán-magyar rokonsággal foglalkozó dokumentumok igen elenyésző számot képviselnek a Meidzsi-kori kiadványokban. Látni kell azt is, hogy a japán gondolkodók történelmi megállapításaikat – így a hunokra, magyarokra vonatkozó elméleteiket is – rendre „tudományos” bizonyítékokkal igyekeztek alátámasztani, csak sajnos igen önkényesen kötöttek össze kevés valóságalappal rendelkező történelmi legendákat, valamint bizonyos nyelvi és történeti kutatási eredményeket, ami miatt sok kritika érte tevékenységüket. Fontos megjegyezni, hogy a japán gondolkodók alapvetően csak azt próbálták a magyarok és japánok közötti párhuzam példáján igazolni és bemutatni, hogy a japánok nem alávalóbbak sem tudásbeli, sem antropológiai szempontból a nyugati emberhez képest, és ebből a logikából később már az következett, hogy a japánok alkalmasak arra, hogy Ázsiában vezető szerepet töltsenek be.

Egy évszázaddal előbbre ugorva, ma azt tapasztalhatjuk, hogy az idősebb japánokban valószínűleg jól bebetonozott sztereotípiák élhetnek Magyarországról, amit ma talán a Sissy-kultusz, a cigányzene és a matyóhímzés „szentháromsága” jellemez, de a műveltebb japáni fők tudnak az 1956-os forradalomról, a hardcore magyar-fanok pedig a turanizmus némely meglepő ideológiai elemét is elő tudják húzni szellemi tarsolyukból.

A podcastet Varga Máté (CriticalBiomass) és Zsiros László Róbert (Szertár) készíti. Köszönet jár a podcast elkészítéséhez nyújtott segítségért a 444 szerkesztőségének, különösen Sarkadi Zsoltnak, a FabLab Budapestnek, illetve a podcast szignálját készítő Tövisházi Ambrusnak. Ha támogatni akartok, vagy csak ötleteket, kommenteket küldeni, az impaktak_kukac_gmail.com-ra írjatok.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;