Migrációs kavalkád a vaskori Kárpát-medencében

A Vaskor beköszöntével és különösen a Népvándorlás korában szinte folyamatosan változik, hogy éppen ki dominálja a Kárpát-medence térségét. De a legtöbb hódító érkezése nem járt lakosságcserével, csak lassú beolvadással.

Folytatódik podcastunk, az Impakták migrációs sorozata, ez alkalommal az ELTE Régészeti Intézetének munkatársaival, Szabó Gáborral és Koncz Istvánnal beszélgettünk.

Régészeti leletek alapján valószínűsíteni lehet, hogy a bronzkori Kárpát-medence fontos európai migrációs központ volt, és a közösségek mozgásától függetlenül is több irányba nyitott, időszakonként és egyes régiónként is változó, élénk kapcsolatrendszerrel bírt. A késő bronzkor időszakára (i.e. 14.-9. század) ez a  nyitottság különösen látványos formákat öltött: az itt élő közösségek összetett kapcsolatai ekkorra behálózták a környező területeket:

a térségből származó bronzedények – pl. a vízimadár alakokkal és napkoronggal díszített nagy szitulák Franciaországtól Svédországig elterjedtek,

ugyanakkor dunántúli lelőhelyeken Skandináviából származó övkapcsok és bronzcsészék tűntek fel.

Ezeknek a tárgyaknak az elterjedése az itt élő klánok, törzsek elitjének sajátos cserekapcsolatait, ajándékozási láncolatait rajzolják elénk. A késő bronzkort egyre többször emlegetik úgy, hogy

ez az időszak az első nagy európai egység, az első európai aranykor periódusa.

Noha az értékes tágyak mozgása egy élénk, mozgalmas, dinamikus külső kapcsolatokkal bíró Kárpát-medencét tár elénk – a helyben élő közösségek genetikai jelemzőiről szinte semmit sem tudunk. Ennek két oka van: az egyik az, hogy a Dunántúlon szinte az egész időszakban a hamvasztásos temetkezés volt az uralkodó, így nagyon kevés használható genetikai mintával rendelkezünk. A másik ok az, hogy pl. az Alföldön a i.e. 13. századtól szinte teljesen eltűntek a régészeti módszerekkel kutatható temetkezések. Valószínűleg a Tisza-vidéken ekkoriban a halottakat olyan módszerekkel temetették el – pl. folyókba szórták, vagy vadállatokkal etették fel – melynek eredményeképpen nem marad belőlük semmilyen nyom.

A bronzkor végére átalakultak az addig elterjedt szociális strukturák is. Az új társadalmi formációk egyik legérdekesebb képviselői az úgynevezett férfi szövetségek vagy katonai kíséretek megjelenése volt. Ennek egyik leglátványosabb régészeti példája a Dél-Németországban a közelmúltban feltárt, Kr.e. 12. századi neckarsulmi temető, ahol 30-40 fiatal férfi, fegyverekkel gazdagon megrakott sírját fedezték fel. A vizsgálatok alapján a halottak közt nincs rokoni kapcsolat, akár nagyon távoli területekről is származhattak. Feltehetőleg dicsőségért és zsákmányért csatlakoztak a térség valamelyik sikeres vezetőjéhez.

Ettől az időtől kezdve egyre gyakoribbakká váltak az ilyen, vérségi kötelékektől függetlenül létrejövő szövetségek. A korszakban megismert nagy fegyverkincsek és áldozati együttesek is talán ezekhez köthetők: fogadalmi, áldozati ajándékaik lehettek egy-egy sikeres csata után vagy egy szövetségkötés miatt.

Ezzel párhuzamosan átalakultak a háborúk is. A korábbi korlátozott, portyaszerű fegyveres konfliktusok kibővültek, és sokszor több ezer főt mozgató, több száz kilométeres távolságokat is áthidaló hadjáratokká váltak. Erre a Hamburgtól délre, a Tollensee folyócska mentén feltárt csatamező a leglátványosabb régészeti példa. Az i.e. 12-11. században itt lezajlott ütközet becslések szerint legalább négyezer ember harcolt, és jelentős részük, legalább 1500 ember elesett. Nehéz rekonstruálni pontosan, hogy mi történt, de az eddig feltárt – kb. 150-200 halotthoz tartozó –csontok vizsgálata alapján az valószínűsíthető, hogy egy több száz fős, nem törzsi alapon szerveződött, kipróbált harcosokból álló sereget tartóztattak itt fel, melyek tagjai közül sokan akár több száz, vagy ezer kilométerrel délebbről – talán a mai Csehország térségéből - származtak.

A tollenseei csata rekonstrukciója. (Forrás: Meller és Schefzik, 2015)

A vaskorban terjedő írásbeliségnek köszönhetően egyre több, a Kárpát-medence térségében élő nép neve jelent meg az antik geográfusok és történetírók munkáiban. Ugyanakkor azt is fontos észben tartani, hogy a beszámolók többsége sokszor többszörös áttétellel átvett, és  gyakran homályos információkon alapul. A térségre vonatkoztatható népnevek sokszor csak gyűjtőnevek, a különböző szerzők évszázados toposzokat ismételgetnek, ami sok adat hitelességét és használatát teszi problémássá. Ilyen klasszikus toposz például az, hogy a germán törzseket folyton „Skandináviába” helyezik, de a sztyeppi népek leírása is elég sztereotip: Hérodotosz szkítákra vonatkozó leírását szinte szószerint átvették a hunokról író római történetírók, ezeket pedig később az avarokról szóló híradások idézik. Ezért sem lehetünk biztosak abban, hogy a különböző antik-források ugyanazokat a csoportokat illetik-e azonos nevekkel, főleg ha ezek „beszélő nevek” (pl. langobárd = hosszú szakállú).

A korszak meghatározó eseménye, értelemszerűen a vas megjelenése volt. Míg a két komponensből álló bronz nyersanyagainak beszerzéséhez összetett kapcsolatrendszerre volt szükség, és annak, aki ezt a fémet nagy mennyiségben birtokolni akarta, távoli területekkel kellett folyamatosan jó kapcsolatot fenntartani, addig a vas beszerzése sokkal egyszerűbb volt. Az előállítás technológiája bonyolultabb, de aki azt elsajátította, annak könnyűvé vált az új  fegyverek előállítása a földgolyó legelterjedtebb, majdnem mindenütt beszerezhető ércéből. A bronzhoz képest a vas közönségesebb anyag, és 

az új technológia elterjedése lehetővé tette, hogy kisebb, különösebb kapcsolatrendszerrel nem rendelkező csoportok, akár rablóbandák is gyorsan felemelkedjenek.

Ennek következtében, a politikai formációk is instabilabbakká váltak, könnyebben jelentkezett ugyanis új kihívó a hatalomra, ha könnyebb volt fegyvereket szerezni. Erre a gyors felemelkedésre a bibliai Dávid király karriertörténete is jó példa.

Szkíták

Az első két népnév, amit Hérodotosznak köszönhetően a Kárpát-medence térségében tudunk elhelyezni az agatürszoszoké és a szigünnáké. Mindkettő a mezopotámiai és görög forrásokban i.e. 9.-8. századtól megjelenő nagyállattartó, lovasnomád életmódot folytató kimmer és szkíta nevű, Eurázsiában nagy területein megjelenő népekhez kapcsolható.

A szkíták és a kimmer néven megnevezett közösségek az asszírokkal hol háborúban álltak, hol politikai szövetségeket kötöttek velük. A Fekete-tenger környékén levő görög gyarmatvárosokon keresztül a görögök is a szkíták közelébe kerültek és egyre inkább elkezdtek érdeklődni irántuk. A görög-perzsa háborúkról szóló írásaiban Hérodotosz a Kárpát-medence területére lokalizálható népekről is szólt: a szigünnákról azt írta, hogy méd (azaz iráni) viseletben járnak és szokásaikban is azokhoz hasonulnak.

Kis marmagasságú, apró lovakat tenyésztenek és az itáliai térségben lakó venétekkel állnak kereskedelmi kapcsolatban.

Ezek alapján szállásterületük az Alföld vidékén lehetett. Mindenesetre az Alföldön a i.e. 7. századtól kezdődően valóban élhettek szkíták, hiszen a régészeti leletek között dominálnak azok a fegyvertípusok és lószerszámok, amik a Fekete-tenger vidékén ekkoriban fénykorukat élő szkíták temetkezésiből is ismertek. Érdekes, de eldöntetlen, a hatvanas évek óta tartó vita, hogy a szkítákkal rokon szigünnák a térségben egy bevándorló népesség, vagy egy sikeres katonai elit külsőségeit vették át a helyben lakók.

A herodotoszi világ térképe, a ma ismert partvonalakkal korrigálva. (Forrás: Heritage History)

A másik nép, akiket Hérodotosz megnevezett, az agatürszoszok, akik a Maros felső-folyásánál laktak és a szűkszavú leírás szerint törvényeiket énekelték, s igencsak szerették az aranyat. Uralkodóik iráni neveket hordoztak, így, bár nem tudjuk a lakosság pontos etnikai összetételét, az biztos, hogy az elit a sztyeppi szkíta kultúrához volt kapcsolható. A korabeli forrásokból kiderül, hogy komoly tényezőnek számítottak a térségben. Az i.e. 5. században zajló perzsa-szkíta konfliktusba a szkíták be akarták vonni az agatürszoszokat, de ők ebbe nem mennek bele, és később a büntetésükre érkező szkítákat az agatürszosz sereg meghátrálásra kényszerítette.

Kelták

A következő korszak a keltákhoz kapcsolható, akikről még több adatunk van, bár a források itt is bizonytalanok, ezért is nehéz a kelta törzsek megnevezését összekötni régészeti adatokkal. Az biztos, hogy megjelenésük a i.e. 5. század második felére tehető és egyértelműen egy népvándorlás eredményként tűntek fel Magyarország területén. Erre a régészeti leletek mellett a korabeli források is egyértelműen utalnak, mikor elmesélik, hogy a legkorábbi kelta közösségek Gallia környékéről a túlnépesedés miatt rajzottak ki keleti és déli irányba.

Kelta vándorlások. (Forrás: HistoryofEnglishPodcast)

Nem nagyon tudjuk mi történt az őshonos szkíta és a bevándorló kelta közösségek között, de különösebb konfliktusnak nincs nyoma a régészeti anyagban. Kelet-Magyarországon a kelta és szkíta anyagi kultúra keveredése figyelhető meg. A történeti források a Kárpát-medencében a i.e. 3.-2. századtól kelta törzsek (kvázi proto-fejedelemségek) neveit is említik: a szkordiszkuszok, eraviszkuszok, boiok, tauriszkuszok, de konkrét forrásaink nincsenek a pontos territóriumaikról, szervezeti struktúrájukról vagy a szokásaikról.

A kárpát-medencei kelták a hellenisztikus időszakban (i.e. 3. sz.) hadjáratokat vezettek a hívogató gazdagságú görög világ irányába és nem sokkal később zsoldosként megjelentek hellenisztikus háborúkban is.

Ennek eredményeként kerülhettek különleges, Görögországban készült tárgyak a Magyarországon feltárt kelta sírokba.

Az i.e. 1. század idejére viszonylag nagy települések jöttek létre (oppidumok), illetve megjelenta pénzverés, de ezzel párhuzamosan

két veszélyes szomszéd jelentkezett  a határokon: délről a rómaiak, keletről pedig a dákok.

Ők később meg is roppantották a keltákat.

Dákok és rómaiak

Jelenleg homáloys, hogy honnan jelentek meg Erdély területén a dákok, de annak ellenére, hogy arisztokráciájuknak szintén lehettek iráni kapcsolatai, esetleges folytonosságuk a korábban abban a térségben lakó agatürszoszokkal nem bizonyított.

Párhuzamosan a két dunántúli római provincia kialakulásával a Duna-Tisza közére benyomulnak a szarmaták (iráni nyelvet beszélő, szkítákkal rokon nép), ugyanakkor a Dunától keletre az erdélyi aranybányáknak köszönhetően regionális középhatalommá váló dákok uralkodtak. De dominanciájuk csak politikai értelemben volt tetten érhető, populációs nyomást nem jelentettek – dák régészeti anyagot maximum a periférián (Szabolcsban vagy a Partiumban) találunk, de a dákokra jellemző településrendszer itt sem jelent meg. A dák regionális uralomnak végül Traianus hódítása (i.sz. 106) hozta el a végét. Ekkor létrejött a mai Románia területén a Dacia nevű római provincia, ugyanakkor bizonytalan, hogy mi is történt a Tiszántúlon és Duna-Tisza közén élő közösségekkel.

Az itt élő szarmata törzs, a jazigok a rómaiak oldalán léptek fel a dákok elleni háborúban, így szembekerültek a dákokkal szövetségre lépő másik szarmata törzzsel, a roxolánokkal. A dákok bukása utáni hatalmi vákuumot is feltehetően a jazigok töltötték ki. Ők már egyértelműen letelepült, földművelő közösségeket alkottak az Alföldön.

Traianus háborúi a dákok ellen. (Forrás: RecklessBooks)

A 2. századra a Római Birodalom szárazföldi határa keresztül szelte Európát. Korábban távoli népek hirtelen a római politika közvetlen látóterébe kerültek, így a római történetírók is sokkal intenzívebben kezdtek el velük foglalkozni. Ezekkel a közösségekkel Róma hol hadban állt, hol szövetségben, de mindenképpen tényezővé váltak a birodalom számára, mely szomszédait egymás-ellen kijátszva, gyakran egy-egy csoportot kiemelten támogatva szavatolta határai biztonságát.

Ugyanakkor nem tudjuk, hogy a római híradásokban feltűnő népnevek a valóságban is egységes csoportokat jelölnek-e, vagy ezek csak rómaiak rendszerező igényének kivetülései. A korabeli beszámolók, rendkívül mozgékony közösségekről szóltak, de hogy ez valóság-e, vagy csak annak a tükre, hogy ugyanazokat a neveket más és más történetírók más és más közösségekre használták, nem tudjuk. Nem ismeretlen egy korábban sikeres nép nevének újrafeltűnése a forrásokban, de nem mindig egyértelmű, hogy ugyanarról a közösségről van-e szó, vagy csupán a már ismert név újrafelhasználásáról.

Hunok

A 4. században végül a hunok indították el azt a dominó-szerű népmozgást, amit népvándorlásnak nevezünk. Csak találgatni tudunk, hogy miért indultak el, de jelenleg a klimatikus okok valószínűbbnek tűnnek, mint a demográfiaiak. Nem mellesleg a hunok iskolapéldái a nagyon sikeres katonai elitnek, akik a környező, illetve legyőzött népeket csatlakozásra tudták bírni. Sok vándorlás lényegében egy karizmatikus vezérhez és közvetlen kíséretéhez köthető katonai akció volt. 

Amennyiben egy csoport sikeres – ahogy a hunok egyértelműen azok voltak –, úgy a megszerezhető dicsőség és zsákmány ígéretével természetszerűleg magához vonz más elemeket is. Így aztán, mire a hunok az antik európai történetírók látómezejébe kerültek, már nem is voltak tisztán hunok.

A történetírók szerint Attila közvetlen környezetében sem a hunok voltak többségben: közvetlen bizalmasa a gepida király, római és görög előkelőségek voltak az udvarában,

sőt feltehető, hogy az Attila név is a germán „atyácska” megfelelője. Ez a jelenség nem csak a hunokra volt jellemző. Szép példái ismertek az írott forrásokból, így a langobardok kapcsán Paulus Diaconustól vagy az angol-szász világban játszódó Beowulfból.

A hunok megindította népvándorlások, és Európa térképe a Hun birodalom idején. (Forrás: world4.eu)

A hun fenyegetés előbb közvetetten, a nyugati-gótok kimozdításával jelentett problémát a Római Birodalom keleti fele számára és csak közel két generációval később jelentkezett közvetlenül is a határokon.

Ekkoriban Nyugat- és Kelet-Római birodalom rivalizálása alapvetően határozta meg a politikai viszonyokat. Folyamatosan változtak az alkalom szülte szövetségek. A Kelet-Római Birodalommal konfliktusba kerülő, a 378-as hadrianapolisi csatában még a császárt is megölő nyugati gótok később már Illyricum vezetőiként kelet-római megbízásra támadnak Rómára. Ugyanígy a hunokat is mindenki a saját céljaira akarta felhasználni.

A Kárpát-medencébe érkező hunok leigázták a szarmatákat, majd a Nyugat-Római birodalom szövetségeseként megkapták a pannóniai provinciát, így fennhatóságuk alatt hosszú idő után politikailag ismét egyesült a Dunántúl és a térség keleti része.  Az 5. század első felében a Kárpát-medence hun uralom alatt állt, egyes elképzelések szerint Attila székhelye is itt volt, ugyanakkor a történeti források alapján tudjuk, hogy gepidák és más germán csoportok, továbbélő szarmaták is éltek itt.

Régészetileg azonban nem nagyon lehet ezt a sok szereplőt ebben az időszakban elkülöníteni. Úgy beszélünk csoportokról, etnikumokról, kultúrákról, hogy a régészeti vetülete ezeknek homályos. Valódi hun régészeti lelet egészen minimális van, ami ismét csak arra utal, hogy a hunok elsősorban politikailag dominálták a térséget.

Germánok

Attila halálával (i.sz. 453) szétesett a térséget két emberöltőn keresztül meghatározó hun birodalom és az őket legyőző szövetséget vezető gepidák álltak a Kárpát-medencében élő népek élére. De az már nem világos, hogy ők honnan jöttek és hogy kerültek ide. A gepidák valószínűleg a Visztula vidékéről származó, kelet-germán törzs tagjai voltak. Az, hogy a hun birodalom pár év alatt tökéletesen eltűnt, jól mutatja, hogy fenntartása ténylegesen egy nagyon sikeres katonai vállalkozáshoz és annak vezetőjéhez, Attilához kötődött. Halála után azok a csoportok, melyeket a katonai sikerek időlegesen összekötöttek, azonnal leváltak.

Európa térképe i.sz. 526 körül. (Forrás: Wikimedia)

A hunok bukása után egy vagy több gepida királyság jött létre a térségben: régészetileg jól megfogható egy Tisza-vidéki és egy erdélyi gepida településterület, de ezek politikai kapcsolata nem tisztázott. Középkori értelemben vett királyság csak a 6. század közepén (a gepida királyság végnapjaiban) keletkezett a Duna-Száva közében, a késő antik Sirmiummal (Szávaszentdemeter, Sremska Mitrovica a mai Szerbiában), mint királyi és egyházi központtal. Itt nagyon rövid ideig még saját pénzt is vertek.

Az 5. sz. végén a Dunántúlra megérkeztek a cseh-morva medencéből, alsó-ausztriai áttéttel a langobárdok. Ennek tárgyi bizonyítékait ismerjük, hiszen a 6. sz. elején megjelent egy új anyagi kultúra a korabeli Pannónia provinciában, aminek kapcsolatai voltak Alsó-Ausztria és a Cseh-Morva medence felé. Pannónia nem volt lakatlan: korábbi romanizált elemek, hun kori tördéknépek (az írott források szólnak gótokról, herulokról, rugiakról stb.) éltek itt, viszont az újonnan érkező langobárdok szerezték meg a politikai fennhatóságot annak ellenére, hogy számbeli kisebbségben lehettek az őslakossághoz képest. A késő-antik alaplakosságnak a tárgyi kultúrára gyakorolt hatása egyértelműen megfogható még a 6. században is, bár a római városi élet folytonossága egyelőre csak az 5. század második feléig mutatható ki.

A szóládi langobard temető mintáinak vizsgálata. Az elemzés alapján folyamatos ki- és bevándorlás lehetett a közösségben. (Forrás: PLOS One)

A szóládi langobárd kori temetőn végzett vizsgálatok egyértelműen azt bizonyították, hogy biológiailag nem alkottak homogén közösséget az itt élők. A genetikai (DNS) vizsgálatok többkomponensű csoport képét vetítik elénk, amiben még egyes ázsiai elemek is előfordulhattak. Az izotópos vizsgálatok pedig a közösség, illetve az egyes személyek nagyfokú mobilitását bizonyítják. A szóládi temetőbe egyetlen, helyben felnőtt személyt sem temettek el, aminek részben az az oka, hogy viszonylag rövid ideig maradtak a térségben a langobárdok.

540 körül a langobárd uralkodó felmondta a korábban Bizánc ellen létrejött gepida-langobárd szövetséget, ezután több ütközet is lezajlott, végül 567-ben a langobárdok, a közben a térségbe érkező avarok segítségével végleg legyőzték korábbi szövetségeseiket. A langobárd királyság ekkor érte el a térségben hatalma csúcspontját, így némileg meglepő, hogy egy éven belül, 568 húsvétján a langobárdok a korabeli történetírók szerint „kiürítették” Pannóniát és tovább mentek Észak-Itáliába. A  vándorlás pontos okait nem ismerjük (lehet, hogy az avarok jelentettek veszélyt rájuk, lehet, hogy egyszerűen az itáliai hatalmi vákuumba akartak benyomulni), azonban ma már szinte biztos, hogy ekkor nem a teljes langobárd népesség hagyta el az országot.

A langobard vándorlások. (Forrás: Die Langobarden. Das Ende der Völkerwanderung, 2009)

Avarok

567-ben a gepidák legyőzése után a Dunától keletre eső Gepidia az avarok kezére került, a gepidák pedig az avarok fontos segédnépjévé váltak. A langobárdok elvonulása után a kialakuló Avar Kaganátus kiterjeszkedett a Dunántúlra is, így ismét politikai (és a hosszú avar uralom alatt később kulturális) egységbe került a térség.

Megjelentek mongolid-jellegeket képviselő maradványok a kora avar kori sírokban (bár az eddig feltárt, több ezer avar kori sír alapján ez azért egy abszolút kisebbség lehetett, illetve arányok regionálisan is nagyon eltérők) és megjelent egy új anyagi kultúra, aminek egyértelmű keleti – sztyeppei – kapcsolatai vannak. Így az is valószínűsíthető, hogy a hunokkal ellentétben az avar betelepülés nem csak egy fegyveres elit betelepülése volt, hanem inkább ahhoz hasonlítható, amikor az angol-szász törzsek meghódították a Nagy-Britanniát és ott keveredtek az őslakosokkal.

Az időszakban tehát minden jel alapján biológiailag egyáltalán nem egységes csoportok vándoroltak, nem volt lakosságcsere, hanem csak lassú keveredés és ennek megfelelően a csak rövid ideig itt élő népek nem adtak túl sokat a már itt élő népesség genetikai állományához.

Európa i.sz. 650 körül. (Forrás: Wikimedia)

Szabó Gábor és Koncz István:

Migrációs sorozatunk korábbi részeit itt találjátok: az anatómiailag modern ember megjelenéséről, az újkőkorszakról és a bronzkorról.

A podcastet Nádori Gergely (Tanárblog), Varga Máté (CriticalBiomass) és Zsiros László Róbert (Szertár) készíti. Köszönet jár a podcast elkészítéséhez nyújtott segítségért a 444 szerkesztőségének, különösen Sarkadi Zsoltnak, a FabLab Budapestnek, illetve a podcast szignálját készítő Tövisházi Ambrusnak. Ha támogatni akartok, vagy csak ötleteket, kommenteket küldeni, az impaktak_kukac_gmail.com-ra írjatok.

További cikkeink
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;