Megpróbáljuk nem elfelejteni, hogy honnan jöttünk

A honfoglalás identitásunk egyik alappillére, nem véletlen, hogy most már évszázados távlatban foglalkoztatja élénken a fantáziánkat: kik voltak a honfoglaló magyarok, honnan (és hányszor) jöttek, kit találtak itt és ennek a találkozásnak hogyan lett az eredménye a ma itt élő, magyar anyanyelvű népesség? Az utóbbi évtizedben régészeti és archeogenetikai áttöréseknek köszönhetően sokban módosult az, amit ezekről a kérdésekről gondoltunk, de még így is számos felvetés vár megválaszolásra. Ezekről is beszélgettünk két olyan kutatóval, Türk Attilával és Mende Balázzsal, akik maguk is oroszlánrészt vállaltak az elmúlt években, hogy egyre pontosabb képünk lehessen erről az időszakról. A beszélgetés (Bëlga szövegrészekkel tűzdelt) átiratát alább olvashatjátok.

 

Hallottad már a Frank Sinatrától az Avar always love you-t?

Az avar kor a Kárpát-medencében egy közel 300 éves periódust ölel fel, amely időszakban az avarok folyamatosan alkalmazkodnak a helyi viszonyokhoz. A 8. századtól már nincs szó „nomád” népcsoportról, falusias településeik vannak. Különösen az azt megelőző időszakot figyelembe véve ez egy meglehetősen hosszú, viszonylag békés periódus, amely alatt valószínűleg a térség kultúrája is homogenizálódott.

A 8. század végén aztán a longobárd, illetve bajor hercegségek bekebelezésével Nagy Károly birodalma szomszédságba került az Avar Kaganátussal. A frank nyomás hatására, belháborúktól segítve (melyek eredményeként 791-ben a két legfőbb méltóságot, a kagánt és a jugurrust is megölik) az avar dominancia megtörik. A Kaganátus végét a 812-es aacheni egyezmény hozta el. Ennek eredményeként a csak a Duna-Tisza köze, a Tiszántúl és Erdély egy része marad a Nagy Károlynak hűbéri esküt tevő kagán befolyása alatt.  Nyugaton a Karoling, északon a morva, délen pedig a bolgár és a horvát érdekszféra érvényesült.

A Karoling befolyás megszilárdulását nagyban segítették a Pannoniában megjelenő keresztény térítők is. Bár a népesség összetételében ekkor nem következett be jelentős változás, a térség kulturális átalakulása így is jelentős. 

Ebbe a politikailag kicsit légüres térbe érkeztek a magyarok a 9. század végén. Az írott források szerint 861 után a magyar csapotok már feltűntek a Kárpát-medencében a Karoling-morva konfliktusba beavatkozó katonai szövetségesként. Ma már ismerünk néhány 895 előttre, illetve környékére keltezett Kárpát-medencei sírt, melyek mellékleteik alapján a korabeli magyarokhoz köthetők. 

Ez feltételesen arra utal, hogy a honfoglalást nem egy év, hanem néhány évtizedre elhúzódó folyamatként értelmezzük, ami persze nem jelent „kettős” honfoglalást.

Kilencedik századi lótemetkezés maradványait vizsgálja Lichtenstein László archaeozoológus. (Forrás: Türk Attila)

Jönnek az üldözők seregei, hágjunk át ott a Vereckein (?)

A mindenki által jól ismert „tankönyvi anyag” fényében igencsak meglepő, hogy igazából nem biztos a honfoglalás pontos útvonala sem, régészetileg legalábbis ennek nincs olyan egyértelmű nyoma. 

A korábban fontosnak tartott erdélyi hágók, valamint a 19. századi nemzeti romantika által hangsúlyozott Verecke környékén több mint száz évnyi kutatás sem tárt fel tárgyi bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy ott érkeztek volna nagy számban a honfoglalók. 

Ez akkor is magyarázatra szorul, ha a Felső-Tisza-vidéken már ismerünk gazdag temetőket a 10. század első feléből, sőt a korai fejedelmi központot is itt feltételezhetjük. Ugyanakkor a kevés rendelkezésre álló lelet alapján ma úgy látjuk, hogy Erdély kiterjedtebb megszállására csak a 10. század végén, illetve a 11. században került sor.

Sőt, mivel a magyarok korábban évszázadokon át a sík sztyeppén éltek, kérdés, hogy miért preferálták volna a hágókat és főként az oda vezető hegyi utakat az Al-Duna mentén való vonulás helyett, amely korábban számos, a Kárpát-medencébe költöző népcsoport bevált útvonala volt. A Vaskapu térségén való átkelés természetesen itt is problematikus, de a „hegymászás” itt összességében kisebb léptékű. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy számos további kutatásra van szükség még olyan feltérképezettnek hitt magyar őstörténeti kérdés esetében is mint a Kárpát-medence megszállása.

A honfoglalók feltételezett útvonala. (Forrás: mta.hu)

Hét magyar uradalmat karján menő vér teszi szövetséggé

Mivel az elmúlt évtizedben a Dnyeper középső folyásánál és a Dnyeszteren túli Moldáv Köztársaság területéről ‒ a kora középkori viszonyokhoz képest ‒ meglepően sok olyan 9. századi lelet került elő, melyek uráli eredete egyértelmű és nagyon erős honfoglaló kötődése is van, így mára nagyon megalapozottan feltételezzük, hogy ez a térség volt Etelköz, ahol az Anonymus által megörökített vérszerződés is megtörtént. Ezekben a sírokban olyan leletek és temetkezési szokásbeli elemek keverednek (pl. halotti maszkok, ezüstcsészék, aranyozott ezüstből készült növényi mintás öv- és lószerszám-veretek, lábhoz tett részleges lovastemetkezés, stb.), amelyek jól elkülöníthetők ebben a térségben a korszak egyéb, pl. szláv eredetű tárgyaitól. Ugyanakkor a korabeli írott forrásokból ismert szláv (pl. kerámia) és a Krím-félszigeten át zajló bizánci kontaktus tárgyi hagyatéka (pl. selyem, amphoraleletek), lenyomata is megjelenik ezekben a sírokban.

Ezt a hagyatékot régészeti szaknyelven Szubbotyici-horizontnak nevezzük, mivel a régészeti leletekből levonható történeti következtetésekkel ma már jóval óvatosabban kell bánnunk, mint tettük korábban. A magyar őstörténet legnehezebb kérdése továbbra is az, hogy miként kerültek ide a magyarok elődei, vagy legalábbis azok egy része, hiszen tudjuk, hogy a magyarok egy része a Volgától keleten lévő területeken maradt, nyomaikat majd Julianus fedezi fel a 13. században. Főként kelet-európai régészek és történészek valószínűsítik manapság, hogy ez a folyamat hasonlóképpen mehetett végbe, mint később a besenyők esetében, melyet az írott források is megörökítettek. Vagyis a Kazár Kaganátus, a velük való szövetség tette lehetővé, hogy a magyarok egy része a Volga keleti oldaláról a Dnyeper középső folyásának vidékére költözött, vélhetően valamikor a 9. század középső harmadában. A régészeti és a történeti források legalábbis meglepően jó összhangban vannak ma ebben az időrendi kérdésben.

Levédia tehát vagy a Volgától keletre terült el, amint számos orosz és ukrán kutató feltételezi, vagy Etelköz keleti, a kazárokkal közvetlenül szomszédos része lehetett, ahol Levedi élt, ezt a hazai kutatásban is többen felvetették már. Önálló szállásként a mindössze egy rövid forráshelyből ismert Levédia valószínűleg nem létezett, de a Szeverszkij Donyec-Don vidékén, ahol gyakran jelölik a térképeken, szinte bizonyosan nem.

Ha folytatjuk a magyarok eredetének visszafejtését, akkor a Dél-Urál és Volga-vidék térségében találhatunk a honfoglaló hagyatékkal releváns kapcsolatba hozható leletanyagot. Ez az Urál-közeli „őshaza” egyébként teljesen összhangban van a finnugor (pontosabb lenne egyébként szakmailag is a finn-magyar nyelvcsalád terminust használni) nyelvészeti alaptézisekkel, így ez esetben az írott-, nyelvészeti- és régészeti-források különösen nagy harmóniája tapasztalható.

Kazár felügyelő úr, gyorsan sodródtunk?

Hogy innen miért indulnak el a magyarok, arra egyelőre igazából modell-szintű ötletünk sincs. A legvalószínűbb egy olyan, a Volga-Dél-Urál térségében a 9. század elején végbement politikai-katonai konfliktus, ami kikényszerítette a vándorlást. A nyugati irányú vándorlás azonban nem egy egyszerű döntés, nem lehet csak összepakolni és indulni, hiszen át kell kelni a Volgán, amelynek a túloldalán ott található az a Kazár birodalom, amely a 7. század vége óta blokkolta a Volgán át irányuló kelet-nyugati népmozgásokat. Vagyis a kazárokkal szövetséget, vagy ahhoz hasonló megegyezést kellett kötni, hogy átengedjék a magyarokat. A Dnyeper térségében a Kaganátus északnyugati határainak védelme a kazárok számára is fontos lehetett, ismerve az erősödő szláv törzseket, illetve a keletről támadó besenyőkkel egyre komolyabbá váló konfliktusaikat. 

A magyarok tehát nem a Kaganátus területén, hanem annak közvetlen szomszédságában telepedhettek le, de a forrásokból kirajzolódó kazár-magyar szövetségesi viszony előzményei minden bizonnyal még a Volga térségére nyúlnak vissza.

Ennek a kapcsolatnak a nyelvi, illetve kulturális eredményei közismertek.

Álljunk össze néppé és menjünk kóborolni

Az idő kerekét még tovább visszaforgatva egyre nehezebbé válik a magyarok elődeinek felismerése, tanulmányozása. Időben és térben is távolodunk a honfoglalóktól, így logikus, hogy a leletanyagban mutatkozó hasonlóságok egyre kisebb mértékűek lesznek. Ezért is furcsa a honfoglalás kori régészeti kutatásban időnként felbukkanó azon elvárás a keleti előzményekkel kapcsolatban, hogy csak akkor „hisznek” azoknak, ha ugyanolyanok lennének mint a honfoglalás kori tárgyak és ugyanúgy nagy sírszámú temetőkből kerülnének elő, mint a Kárpát-medencében. Ez bizony a logikai bukfenc mellett a kelet-európai régészeti hagyaték ismeretének hiányán alapul, tekintve, hogy ilyen elvárás más korszakokban sem működik. Ugyanakkor pl. a szkíták, hunok, besenyők, kunok esetében mégsem esik hasonló megítélés alá a keleti eredet régészeti kimutatása. A változásokat természetesen nehéz kutatni, megfogni, de ha nem pusztán a hasonlóságot mutató jelenségekben, azokat helyi leletkörnyezetükből kiragadva végzünk elemzést, akkor közelebb kerülhetünk az igazsághoz. Az etelközi leletanyagban nyilván joggal várjuk el a honfoglalás kori kapcsolatokat, a korai horizontjában ugyanakkor az uráli elemeknek kell dominálniuk. Az utóbbi évek kutatásának az volt a legnagyobb eredménye, hogy ezt a kapcsolódási pontot sikerült megfogni régészetileg. 

A Volgától keletre, a feltételezett Magna Hungáriában tulajdonképpen már elég nehezen kutatható régészeti módszerekkel a magyarság eredete. 

Tizedik századi halotti maszk a Káma folyó völgyében fekvő bajanovói temetőből. (A fotót készítette: Szöllősi Mátyás.)

A feltehetőleg lassan változó temetkezési szokásokat érdemes figyelni - a nem kurgános, hanem egyszerű aknasíros, részleges lovas temetkezés, a kelet-nyugati tájolású sírok, az aranyozott ezüst tárgyak, taplótartó vascsövecskék jelenlétét a honfoglalás kori hagyatékban egyértelműen innen eredeztethetjük. A bioarcheológia szerepe pedig pont ebben a fázisban fog felértékelődni.  

A kelet-európai kora középkori régészetben a magyarság elődeivel kapcsolatban eddig elért eredmények azt mutatják, hogy a magyar etnogenezis az egyik legperspektivikusabb kutatási téma. Az Urál térségével való kapcsolatok kutatása összhangban van a nyelvészeti és a történelmi kutatások eredményeivel, régészetileg pedig olyan specifikus területet jelent, amely összehasonlíthatatlanul biztosabb fogódzókat ad, mint ha mondjuk kizárólag a füves sztyepp térségében kellene vizsgálódnunk (vö. bolgárok őstörténete).

Ez a kutatás tehát alapvetően fontos nemcsak a magyarok, de a bolgárok, ukránok, oroszok és moldávok számára is, saját területük történelmének megismerése miatt. Különösen érdekesek lesznek a bioarcheológiai vizsgálatok. Nagyon valószínű, hogy az etelközi sírokban olyan személyek maradványai is megtalálhatók, akik a Volgától keletre születtek. Ugyanígy a korai Kárpát-medencei 10. századi sírokban nyugvók egy része még biztosan Etelközben született. Ha az ő sírjaikat pl. radiokarbon kormeghatározásos módszerrel sikerülne elkülöníteni ‒ melyre van most már precedens ‒ akkor azok csontmaradványainak összevetése a Dnyeper középső folyásának vidékén talált „magyar gyanús” leletekkel különösen fontos és megalapozott lesz. 

Az archeogenetikai vizsgálatoktól ugyanakkor azt is várjuk, hogy pontosabb képet adjanak majd a honfoglalók és a Kárpát-medence 10. századi etnikai összetételéről.

Jó, először menjünk az Urálba

A mai archeogenetikai vizsgálatok alapkoncepciója, hogy a korai honfoglalóként meghatározható sírokból készítünk egy alapadatbázist, amit összevethetünk más helyeken előkerült leletekkel, illetve korábbi adatbázisokkal. Ha találunk hasonlóságokat, akkor nyilván azt is kell vizsgálni, hogy ezek az eredmények a régészeti, történeti koncepciókba miként illenek bele. De az esetleges egyezéseket mindig óvatosan kell kezelni, hiszen felmerülhetnek olyan egyezések is, amelyek a korábbi történeti adatok alapján váratlanok és ilyenkor  prekoncepciók mentén akár alternatív hipotézisek kialakítására adhatnak lehetőséget. Épp ezért 

általános szabály, hogy ha több lehetőség van egy archeogenetikai adat értelmezésére, még akkor is elsőként a „gyengébb”, konzervatívabb interpetációt érdemes választani, és nem a bombasztikusat, bármennyire is beleilleszthetőnek véljük egy-egy történeti-régészti prekoncepcióba. 

Például attól, hogy egy karosi fegyveres genetikailag összefüggést mutat a xioung-nu-k feltételezett leszármazottaival, nem kell azonnal a hun-magyar azonosságot igazolva látni.

Megfigyelhető, hogy míg a honfoglalók (HUN_CONQ) mtDNS-ében fellelhető haplocsoportok leginkább a bronzkori kazah mintákhoz (KAZ_BRAge) hasonlítanak legjobban, az avar minták (HUN_AVAR) középkori közép-európai, a magyarországi lombard temetőkből előkerült maradványok (HUN_Lombards) pedig észak-európai rokonságot mutatnak. (Forrás: Scientific Reports)

Érdemes észben tartani, hogy a jelenlegi vizsgálatok többsége, illetve az elérhető adatbázisok is főleg az anyai öröklődésű mitokondriális DNS-re (mtDNS) koncentrálnak. Ez azonban interpretációs problémákat okozhat: egyrészt véletlenszerű események is okozhatják bizonyos anyai vonalak feldúsulását egyes populációkban, másképp az anyai mtDNS vizsgálata különösen fals képet adhat, ha adott népesség migrációja során elsősorban a férfiak vándoroltak és ők az új területen kerestek maguknak feleséget (ilyen lehetett például a kora bronzkorban a Jamnaja-kultúra népességének vándorlása, de azért alapvetően ezt feltételezzük a honfoglalásról is). Épp ezért lesz fontos azoknak a honfoglalóknak a vizsgálata, akik még Etelközben születtek, és nem zárható ki, hogy ahogy fokozatosan nem csak az anyai DNS-állomány, hanem a sejtmagban lévő genetikai állomány, így az Y-kromoszóma is egyre informatívabban kutatható lesz, lényeges pontokon változhatnak a mostani értelmezések.

Jelenleg az mtDNS vizsgálatán keresztül három nagy összetevő rajzolódik ki a honfoglalók genetikai állományában (a minták kis száma miatt ezek arányai még bizonytalanok): mind jelenlegi, mind archaikus populációk genetikai adatait nézve egy egyértelmű belső-ázsiai kötődés fedezhető fel, az Urál keleti-oldalával (mai Baraba-sztyeppe területe), ezen túl egy közép-ázsiai komponens (kazah területek) és végül egy klasszikus európai összetevő. Ezek az eredmények azért is érdekesek, mert genetikai alapokon is azt kapjuk, amit a történeti és régészeti kutatásoktól, vagyis hogy a magyarság eredete az Urál térségéhez kötődik, de a feltehetően török nyelvű nomád népekkel való kapcsolat is világosan kirajzolódik már a kutatás mostani, korai szakaszában is.

A hantikat meg a manysikat miért hagytátok ott?

Klasszikus technológián alapuló mtDNS-adatok azt mutatják, hogy bizonyos kiértékelési módszerek mentén lehet kapcsolat az Uráltól keletre levő finnugor népekkel. De még (egyelőre) az archaikus minták hiányában is, a recens mintákkal való összehasonlítás arra utalhat, hogy az Urál keleti részében van egy feltehetőleg bronzkori gén-pool, amely a honfoglalók genetikai állományához is szignifikáns mértékben hozzájárult.

A honfoglalók mtDNS-ében fellelhető haplocsoportok hasonlósága a ma élő populációkhoz. A sötétebb szín nagyobb hasonlóságot jelent. (Forrás: Scientific Reports)

Mindenkit elzavarok, akik nem az avarok, mert az avarok azok haverok

A „kik voltak a honfoglalók” kérdés mellett legalább annyira érdekes, hogy „de mi lett a honfoglalás előtt a Kárpát-medencében élőkkel”. 

Az antropológiai leletek alapján a késő-avarok jelentős része megérhette a honfoglalást és később keveredhetett  a magyarokkal. 

Mindezt persze érdemes lenne genetikai szinten is vizsgálni, de ebben az esetben némi bizonytalanságot jelent, hogy a jelenleg rendelkezésre álló csekély számú minta nem biztos, hogy hűen reprezentálja a teljes avarkori népességet. Összességében ezek a vizsgált avar kori archaikus minták inkább mutattak egy európai, illetve mediterrán kapcsolatot, és ugyan a keleti szál jelen volt, de nem erősen.

A honfoglalók genetikai identitását feltáró cikkek sorában az első Raskó Istvánék 2007-es cikke, amelyben az egyes sírok tárgyi leletei alapján honfoglaló „elit” és honfoglaláskori „átlagember” (köznép) kategóriákba szedték szét a vizsgált leleteket és ez alapján vetették össze az eredményeket. Akkor az volt az eredmény, hogy míg az „elit” esetében erős keleti kapcsolat mutatható ki, a köznépiek tekintetében ez a szál már nincs jelen. Ennek az volt az interpretációja akkor, hogy a magyarság kulturális dominancia révén terjedt el, és nem azért, mert a honfoglalók elegen lettek volna az itt élő avarok kiszorításához. Ugyanakkor fontos tudni, hogy ez a tanulmány (az akkor még igen jónak számító) 30 körüli mintán alapult, amit az említett osztályozás szerint még ketté is bontottak. Ez akkor logikus volt, de utólag azt látjuk, hogy félrevezető is lehetett.  Az egyik ok, ahogy már hangsúlyoztuk, hogy az anyai ág vizsgálata során nagyon fontos lenne olyan egyéneket vizsgálni „honfoglalóként”, akik épp csak megérkeztek a Kárpát-medencébe. Későbbi „honfoglalók” esetén, két-három generáció után az anyai ág tekintetében a már itt élő populációkkal való keveredés miatt megjelenhetnek olyan haplotípusok, amelyek nem biztos, hogy jellemezték az eredeti honfoglalókat. Ráadásul Raskóék cikkében az „átlagember” minták főleg késői temetőkből származnak és könnyen elképzelhető, hogy látszólagos szegényességük egyszerűen a kereszténység elterjedése miatti mellékletadás-szokás elmaradását tükrözi. Pont ezen bizonytalanság miatt Mende Balázsék új cikkükben ezt a dichotómiát már nem vizsgálták, mert hiába lett nagyobb sokkal az adatbázis, még mindig nem elég nagy ahhoz, hogy erről a kérdésről nagy bizonyossággal lehessen beszélni.

Ha a honfoglalókat nem populációként, hanem egyénenként vizsgáljuk, akkor azt lehet látni, hogy egyes temetőkben szinte nincs is rokonság az oda temetkezők között. 

Hogy ezt miként interpretáljuk, szintén nem egyszerű kérdés. Egy temető ugyanis az adott helyen élő populáció művi "lenyomata" csupán (nem tudjuk, hogy mindenkit valóban oda temetnek-e), így kérdés, hogy mennyiben feleltethető meg a temetkező populációnak. Elképzelhető, hogy a rokonság hiánya az adott csoportok gyors mozgásának tudható be – ha egy-egy szálláshelyen csak rövid időt töltöttek, statisztikusan nem várható, hogy annyi idő alatt rokonok haljanak meg (kivéve persze, ha kitört egy járvány).  A gyors mozgást sugallja az is, hogy ha temetőn belül nem is, de temetők közt találunk genetikai kapcsolatot.

Persze itt sem árt feledni, hogy mivel eleve csak mtDNS-t vizsgálunk, vagyis az anyai ágat nézzük, nem lehet jelenleg azt sem kizárni, hogy az elhunytak (apai ágon) mégis rokonok, csak az anyák származnak különböző térségből.

Igazából nem tudjuk, hányan lehettek a honfoglalók és pontosan milyen társadalmi szerveződéssel rendelkeznek. 

Lehet, hogy csoportokra oszlottak például harcászati feladatok tekintetében (utóvéd, elővéd, elsőként betörő törzs stb.) és ezek mellett van egyfajta diverzitás az egyes csoportokon belül. Ekkor persze kérdés, hogy a vizsgált temető melyik csoportnak a lenyomatát képezi egyáltalán. Ez nagyon fontos kérdés, és pont ezért nem valószínű, hogy egyetlen temetőből a teljes honfoglalói kört le lehetne képezni.

Szintén nehezíti a honfoglalás kori temetők adatainak értelmezését, hogy nem mindegy, hogy az eltemetettek halálát mi okozta, valamint az sem, hogy egy nagy népesség rövid idő alatt, vagy egy kis népesség kicsit hosszabb idő alatt hozza létre a temetőt és ezeket a paramétereket nehéz pontosan meghatározni.

Nem is tudom mikor, s hanyadszor jöttünk

A honfoglalásról beszélve elég hamar felmerül az ún. „kettős honfoglalás” elmélete. A László Gyula nevéhez fűződő, bár nem általa „feltalált” elmélet lényege, hogy 670 körül az Avar Kaganátus idején a régészeti anyagban egy új, „griffes-indás” kultúra tűnt fel, mely az Urál térségéből a Kárpát-medencébe betelepülő magyarok első hullámával azonosítható, így a honfoglaló magyarok, pontosabban a törökös nyelvű és kultúrájú, Árpád által vezetett „új hullám” a 9. század legvégén javarészt magyarokat talált a térségben.

Bár igazi bizonyíték az elméletre sosem létezett, és ezt László Gyula is elismerte, sokan máig érvényes munkahipotézisként tekintenek rá. Török Tibor (a szintén a honfoglalók archeogenetikáját vizsgáló szegedi csoport vezetője) egy közelmúltbeli interjúban, a temetői leletekből kivont mtDNS sugallta genetikai diverzitás apropóján vetette fel, hogy egy genetikailag ennyire diverz csoportban feltehetőleg kevesen beszélték a magyar nyelvet, így a nyelv és a kultúra csak úgy válhatott dominánssá, ha már az eleve itt élők is így beszéltek.

Részben ez ellen szól azonban, hogy az mtDNS adatok értelmezésének bonyodalmán túl (lásd fentebb) pontosan tudjuk, hogy a genetikai diverzitás nem feltétlenül azt jelenti, hogy egy csoport tagjai nem alkotnak kulturális közösséget. Az avarok is genetikailag heterogén, de kulturálisan homogén közösséget alkottak és valószínű, hogy ez a honfoglalókra is igaz, hiszen a régészeti anyagban semmilyen nyoma nincs, hogy a genetikailag különböző honfoglalók más anyagi kultúrához tartoztak volna.

Aztán csak a nyelved marad finnugor, de nem ismersz magadra!

A rendelkezésünkre álló adatok alapján a honfoglalás során sem ment végbe populációcsere (ahogy a korábbi Kárpát-medencei migrációs eseményekkor sem). 

Európa jelenlegi genetikai diverzitása az Y kromoszómán levő haplocsoportok alapján. Jól látható, hogy a magyar érték beilleszkedik a kontinens kontinuumába. (Forrás: eupedia.com)

Úgy tűnik, hogy egy ideig a honfoglalók és az őslakos avar közösségek elkülönültek, aminek magyarázata a korai honfoglalók extrém mobilitása lehet, legalábbis egyes mikrorégiók elemzéséből ez látszik. Ezt követi egy letelepedési periódus, majd úgy 50-100 évvel később indul meg a keveredés.

Antropológiai értelemben vett keleti elemek általában kis sírszámú, de gazdag mellékletű 10. századi temetők sírjaiban fordulnak elő és a nagy sírszámú temetőkben döntően europid karakterű népesség van, a 11-12. századra, pedig már alig-alig vannak mongolid jellegű maradványok.

Ez azt támasztja alá, hogy a honfoglalókkal esetleg keletről érkező csoportok "kihígultak", és ez lehet az egyik magyarázata annak is, hogy napjaink magyarországi genetikai típusai összességében belesimulnak az európai genetikai kontinuumba. Vagyis elkülönül, hogy genetikai értelemben kik a mai Kárpát-medencei lakosság ősei, illetve kulturális értelemben, a honfoglalókon keresztül kikben ismerhetjük fel mi magyarok az elődeinket. Magyarán még ha pontosan ismerjük majd a honfoglalók genetikáját, akkor is csak a jelenlegi magyar gén-pool egész kis részt tudjuk azzal megmagyarázni.

Épp ezért honfoglalásról csak kulturális értelemben beszélhetünk, genetikai kontextusban azt feltételezhetjük, a bronzkor végére-vaskor elejére nagy vonalakban kialakul a térség genetikai térképe és a későbbi nagy populáció-mozgások ezt a már meglevő mintázatot finomítják tovább. A Kárpát-medencében „genetikai üledékrétegek” keletkeznek az évezredek során és a ma itt élők genetikai anyagának vizsgálatával ezeknek a rétegeknek a legfelsőbb szintjébe nyerünk bepillantást.

Összefoglalva tudományos szempontból elmondható, hogy a régészet és a most szárnyait bontogató, de már jelentős eredmények felmutató, a következtetéseit mértéktartóan kezelő bioarcheológiai kutatás összefogása hatalmas lökést adhatna a forráshiányos magyar őstörténeti kutatásoknak. 

A magyar őstörténet Kelet-Európa kora középkori történetének egy része, vagyis nem csak nekünk fontos. 

Így ennek kutatására az elmúlt években nemzetközi tudományos összefogás valósult meg magyar kezdeményezésre és koordináció mellett. Ennek keretében magyar, orosz, ukrán és moldáv szakemberek régiókra lebontott tudományos kutatási tervet dolgoztak ki a téma legmagasabb szintű művelésére. Így megfelelő anyagi források biztosításával akár a közeljövőben robbanás-szerű előrelépést érhetünk el a magyarság ethnogenezisének kutatásában. Azon a tudományterületen, mely megannyi szállal kötődik mai identitástudatunkhoz.

Mende Balázs és Türk Attila:

Migrációs sorozatunk korábbi részeit itt találjátok: az anatómiailag modern ember megjelenéséről, az újkőkorszakról, a bronzkorról és a vaskorról.

A podcastet Nádori Gergely (Tanárblog), Varga Máté (CriticalBiomass) és Zsiros László Róbert (Szertár) készíti. A poszt címe és az alcímek pedig (természetesen) a Bëlga Ló riderének szövegéből vannak. Köszönet jár a podcast elkészítéséhez nyújtott segítségért a 444 szerkesztőségének, különösen Sarkadi Zsoltnak, a FabLab Budapestnek, illetve a podcast szignálját készítő Tövisházi Ambrusnak. Ha támogatni akartok, vagy csak ötleteket, kommenteket küldeni, az impaktak_kukac_gmail.com-ra írjatok.

Népszerű
Uralkodj magadon!
Új kommentelési szabályok vannak 2016. január 21-től. Itt olvashatod el, hogy mik azok, és itt azt, hogy miért vezettük be őket.
;